Már lehet ugyan  számítógépen nézelődve „múzeumba menni”, de az nagyjából olyan, mintha az ember gasztroblogot olvasgatva próbálna ebédelni, vagy pornóoldalakat … hagyjuk.

Ott tartottunk, hogy digitális múzeum nincs még ugyan, de rendesen tartunk abba az irányba.

A nemrégiben újra nyitott New York-i  Cooper Hewitt, Smithsonian Design Museum-ban például minden látogató kap egy fekete „tollat” belépéskor.

A tollnak van némi memóriája, egy rövid sugarú körön belüli kommunikációhoz elegendő adóvevője és egy érintésre érzékeny vége, amivel érintőképernyős felületekre tud írni. Lehet vele alkotni. – mondjuk virtuálisan lakberendezni.

Ha az alkalmi dizájner a múzeum egyik alkotószobájában a tapétagyűjtemény „katalógusában” hozzáérinti a tollát egy kiválasztott mintához, a tapéta azon nyomban beborítja a falakat. Virtuálisan persze. Nem tetszik? Jöjjön egy új minta, új hangulat, új történelmi korszak…

Ha valakiben teremtő energiák dúlnak, egy speciális interaktív asztalon kedvére meg is tervezheti a saját mintáját. A rajzolási folyamatot végigkövető szoftver szintetizálja az elemeket, és szinte megbeszéli az alkotóval a dizájnt. A rajzoló talán még csak egy hurkot rajzolt, ami mondjuk, akár virágszirom (is) lehet. A számítógép megkérdezi tőle: jól látom, hogy virágot rajzolsz? És besegít. Közben pedig kis ismertetőt duruzsol a motívumokról, trendekről, hagyományokról stb.

Egy másik helyszínen hétköznapi használati tárgyakat szabhat át a látogató saját igényeinek megfelelően. Ha - tegyük fel, - sokgyerekes anyuka vagy kerekes székes, sokkal jobban tudja, mi lenne számára ideális: megtervezheti. Ez egy valóságos digitális üzenő füzet. Kiderül belőle, hogyan szolgálhatnának minket jobban a körülöttünk lévő tárgyak – így foglalta össze a The New York Times-ban a múzeum fődigitálisa.

A Smithsonian Institute-ban pillanatnyilag a 3-D technológiát értékelik a legtöbbre. Ezzel ugyanis sosem látott részletességgel tudnak bármit bemutatni. Az 1776-ban épült, híres Philadelphia csatahajót például olyan pontossággal sikerült beszkennelni, hogy a virtuális látogatók szinte sétálhatnak a gyomrában.

Sokkal többet „érezhetnek” belőle, mint a valóságos teremben, a valóságos hajó körül sétálók. Itt bárki megteheti.

Arról nem is beszélve, hogy az internet segítségével minden kiállítási tárgy „elröpíthető” - bárhova. Lincoln elnök maszkja például mindeddig kizárólag a washingtoni National Portrait Gallery-ben volt megtekinthető. Újabban azonban a beszkennelt maszk a múzeum oldaláról letölthető, 3d-s nyomtatón kinyomtatható, és – voila – akár a Föld túloldalán kézbe vehető. 

A nagy amerikai egyetemeken már dolgoznak egy mobiltelefonos video enciklopédián. A látogató egyszerűen egy festményre irányítja az okostelefon kameráját, és az adott műtárgy képe körül megjelenik a vonatkozó információk kínálata. Csak meg kell érinteni a kívánt ikont, és máris pörögnek le az információk: mondjuk, térkép és fotók arról, hol készült az adott tájkép, vagy festékrétegenként lebontva egy festmény kialakulása a vázlattól az utolsó ecsetvonásig. A múmia egyébként nem látható csontváza, a kor halotti szertartásának részletei, vonatkozó irodalmi vagy zenei művek, történelmi, életrajzi adatok… Lehet válogatni, belekóstolni vagy befalni mindent képről-képre….

Az ezt  követő nagy kutatási projekt keretében pedig minden bizonnyal kidolgozzák azt is, hogyan lehetne elérni, hogy az emberek a múzeumban ne csak a telefonjukat nézegessék, hanem a képeket is…

....és egyébként itt, Magyarországon mi meg ezt csináltuk: iOS és android ....