–  ezzel a címmel jelent meg egy apróhirdetés valamikor a nyolcvanas évek közepén az angol Private Eye című lap hirdetési rovatában. Nem keltett különösebb feltűnést, pedig ez a szerény ajánlat, melyet egy csóró festő, bizonyos John Myatt tett közzé, korszakhatárt jelentett a művészettörténetben: ezzel vette kezdetét a Hamisítványok Kora. (Még könyv is született róla Laney Salisbury és Aly Sujo tollából The Conman címmel.) 

A szóban forgó csóró, ám ügyes kezű festőt megkereste egy John Drewe nevű csaló, és rávette, hogy készítsen másolatokat nagy 20. századi festők műveiről, de felejtse el a hamisítvány szót. A piac nem szereti. Drewe ugyanis az elkészült műveket eredetiként tervezte piacra dobni. Nem is akárhogy: mindegyiknek gyártott (vagy levéltárakból, archívumokból lopott) provenienciát azaz „történelmet”, amivel eredetiségüket bizonyította.  Ipari mennyiségben hamisított leveleket, katalógusokat, műkereskedői számlákat, nyugtákat – mindent, amivel igazolni tudta a mű előéletét. Szépen haladtak: az évek múltával egyre több műgyűjtő falán lógott hamisítvány, egyre több műkereskedésben kínálták, mit sem sejtve, és nemegyszer neves aukciós házak árverezték a Myatt-műveket. 

Soha egyetlen gyűjtő, kutató, galéria tulajdonos, művészettörténész nem fogott gyanút. Nem is buktak volna le, ha Drewe nem húzza ki a gyufát a feleségénél. A megcsalt asszonyt  egy mozdulattal véget vetett a virágzó bisznisznek: besétált a rendőrségre, és feljelentette.

Ezzel azonban csak a hamisításnak szakadt vége, a bizonytalanságnak nem. Sőt, az csak most vette kezdetét. Becslések szerint ugyanis kb. kétszáz hamis festmény került a piacra, úgy 1,8 millió font értékben.  Ettől kezdve senki nem tudhatta biztosan hamisat vesz-e, vagy igazit.  Ki meri állítani és tudja bizonyítani egy, a piacon újra felbukkanó Picassóról, hogy Myatt „műve”?! Hogy papírjai vannak? Talán az is hamisítvány. Vagy mégsem? Hisz eddig is átment számtalan szakértő és művészettörténész rostáján. Na ja, a hamisak is…

Hozzáértők szerint mindennek a hátterében a pénz áll – ami valljuk be, nem hangzik korszakos felfedezésnek. Ám itt szinte laboratóriumi körülmények között modellezhető a dolog. Nagy festők, nagy nevek, nagy pénzek … senki nem kérdez, nem feszeget, nem kapargat – senkinek nem érdeke.

Mind a mai napig senki nem tudja, mi lehet a megoldás. Ötlete is csak Andy Warholnak volt. Szerinte sokkal egyszerűbb lenne, ha a gazdag gyűjtők nem lennének sznobok, és a festmények helyett egyszerűen a pénzt akasztanák ki a falra…. Azért persze ő se nagyon forszírozta ezt a dolgot: iszonyatos összegeket kaszírozott a portréiért, és egy megrendelőinek se említette, hogy jobb helye lenne a pénznek falon….

Illusztráció ínyenceknek: egy valódi másolat.  (A fentiek fényében nem kizárt, hogy hamisítvány!)