Erről van szó:

Ez a példány azonban csak másolat, és pillanatnyilag az ediburgh-i Scottish National Gallery of Modern Art-ban található. Sajnos, az eredeti csaknem 100 éve nincs meg.

Így nézett ki:

Figyelemre méltó a hasonlóság. Vagyis a műélvezetet – kis jóindulattal – semmi sem akadályozza. És mivel valószínűtlen, hogy az eredeti  Marcel Duchamp alkotás valaha is megkerül, az utókor fájdalom, már csak másolat(ok)ban lelheti örömét a múzeumokban. (És kérem, tartózkodjunk az olyan ízetlen megjegyzésektől, miszerint bármelyik férfimosdóban – illetve a hölgyek barkácsáruházakban vagy szaniterüzleteketben... A művészettörténet legjelentősebb alkotása előtt állnak… öö… bárhol is tegyék.)

A piszoár a dadaizmus egyik alapítójának műve, a címe Fountain, magyarul Forrás. (Megtakaríthatjuk magunknak az agyalást a cím ügyében, ha tudjuk, hogy a szóban forgó piszoár fejjel lefelé volt/van kiállítva. A rendszeres „műélvezők” ezt valószínűleg azonnal nyugtázzák, de vannak, akiknek vonatkozó tapasztalat híján ez nem nyilvánvaló.)

A piszoárnak rövid, de tartalmas életútja volt. Annak idején, 1917-ben a Független Művészek Társaságának éves New York-i kiállítására „készítette” a művész. De nem vették be. A Társaság alapszabálya szerint ugyan bárki bemutathatja a műveit, aki befizette a tagsági díjat, de a piszoártól a kurátorok ledobták az ékszíjat. Később egy kisebb kortárs galériában volt látható, majd a fotója megjelent egyszer egy lapban, és ennyi. Örökre eltűnt. Legalábbis fizikai valójában...

A piszoár megjelenése azonban fenekestül felforgatta a művészettörténetet: utat nyitott a modern, posztmodern művészet számára. A piszoár nyomában kerekedett vita a művészet mibenlétéről azóta is változatlan vehemenciával folyik. A piszoár óta műalkotás lehet bármilyen és bármelyik tárgy – ha valaki annak tekinti. A piszoár művészgenerációkat ihletett meg: legutóbb pár hónappal ezelőtt volt egy 50 művész műveit felvonultató kiállítás Londonban „Mit tanított nekem Marcel Duchamp” címmel.

Vagyis, ha valaki netán azt gondolta volna, hogy ez is amolyan „brit tudósok felfedezték stbstb.” marhaság, rosszul gondolta. A szakma, vagyis 500 művész, kurátor, galerista és kritikus szavazta meg, hogy a piszoár minden idők legnagyobb hatású műalkotása, a hírt a BBC is bejelentette. Az eredményen – ahogy angol visszafogottsággal fogalmaztak – némileg maguk is meghökkentek, de végülis helytállónak találták…

És igazán szívesen tennék ide szép, színes képeket, de Duchamp az Duchamp. Ez van.

Számomra csak kétféle nő létezik: az istennő és a lábtörlő. Ezt Picasso közölte annak idején 21 éves új szerelmével, Françoise Gilot-val. Picasso ekkor volt 61 éves, úgyhogy tudta, mit beszél. És azt még nem is említette, hogy a két posztot gyakran ugyanaz a személy tölti be…

A következő figyelemre méltó adatok is ezt látszanak alátámasztani. Picasso életének hét jelentős “múzsája” közül kettő öngyilkos lett, kettő megőrült. Egy természetes halállal halt meg kapcsolatuk negyedik évében. A maradék kettőnek is voltak – finoman szólva – nehezebb korszakai. Mellesleg emlékezzünk meg legalább futólag arról az állítólag többszáz névtelen női hősről is, akikkel hosszú élete folyamán valamiféle szerelmi kapcsolatban volt – egy közös jellemzőjük van: mindegyiket megcsalta. A szóban forgó hét asszony azonban nagy hatással volt életére és művészetére. Mindegyik egy-egy korszakot testesít meg, támogatásuk vagy ellenkezésük nélkül nem indult volna mindig új utakra a mester. A művészetben is.

Fernande Olivier (Picassóval 1904-1911), a szobortestű, buja vörös szépség a nehéz gyerekkor és egy erőszakos házastárs elől menekült a párizsi bohém világba, és lett népszerű festőmodell. Picassóval nagy jelentőségű kubista korszákában élt együtt, bár nagyon utálta (a stílust). Se veled, se nélküled kapcsolatukat nem könnyítette meg Olivier kisasszony …ööö … életszeretete. Ki is csusszant a tollából egy olyan memoár, aminek második kötetét Picasso csak szerény életjáradék perkálásával tudta elkerülni. Mindebből szinte szervesen – bár nem teljesen zökkenőmentesen – nőtt ki egy következő nagy szerelem.

Eva Gouel (Picassóval 1911-1915), egy másik festőművész barátnője volt – Picasso feltűnésésig. A törékeny, visszahúzúdó Evaról keveset tud az utókor, Picasso képein se látható, de sokat neki ajánlott, és élete végefelé róla beszélt a legnagyobb szeretettel. Ez persze nem tartotta vissza attól, hogy párhuzamos szerelmi viszonyt tartson fel egy (vagy több) kisebb múzsával, még akkor is, amikor Eva tuberkulózisban a halálos ágyán feküdt.

Olga Koklova (Picassóval 1917-1935), az első feleség, a legidősebb gyermek anyja, ukrán származású balett táncos. Kemény asszony, aki rendesen rátelepedett az akkor már sikeres és egyre gazdagabb művészre, megpróbálta a társasági normák korlátai közé faragni és saját szárnyaló ambíciói szolgálatába állítani. Hiba volt. Bárki meggyőződhet róla, igazi női szörnyetegeket festett ebben az időszakban az elgyötört Picasso. Egy idő után külön is költöztek, de el soha nem váltak – Picasso nem volt hajlandó osztozni a vagyonán.

Marie-Thérèse Walter (Picassóval 1927-1936) 17 éves volt, amikor megismerkedett Picassoval, aki akkor még együtt élt Koklovával. Titokban tartották a kapcsolatukat. Nyolc éven át. A kislány intellektuálisan nem tett hozzá sokat Picasso életművéhez, de a legszebb, legszelídebb női képek róla születtek. Mademoiselle Walter akkor szült kislányt Picassónak, amikor annak szíve már jó ideje legújabb szerelméért, Dora Maarért dobogott. Marie-Therese sok évvel később felakasztotta magát.

Dora Maar (Picassóval 1936-1944), a lenyűgözően vad fotóművészűvész pont az ellenkezője volt elődjének. Egy kávéházban ismerkedtek meg Picassóval. Dora egy szomszéd asztalánál döfködte ujjai közt az asztalt, míg meg nem sebezte magát a késsel… ezzel keltette fel Picasso... hm… szerelmét. (A mester úri tapintatára jellemző, hogy egy alkalommal összeengedte a két múzsát a műtermében. A keletkezett csetepatét később élete egyik legszebb emlékeként emlegette.) Ekkortályt Picasso a politikába is belevetette magát – Dora Maar volt az, aki az ekkor keletkezett nagyjelentőségű drámai művek (pl. a Guernica) keletkezését végigfényképezte az utókornak. Amikor Picasso kidobta, összetört és élete végéig emlékei közé zárkózva élt.

Françoise Gilot (Picassóval 1944-1953), az önfejű joghallgató és Picasso közt 40 év korkülünbség volt. Francois a festőért és a festészetért adta fel az egyetemet, és két gyereket szült szerelmének, Claude-ot és Palomát. Kivülről úgy tűnt, békésen élték az áltagos milliárdos családok életét a Cote d’Azure-on. Belül azonban valószínűleg nem volt minden problémamentes, mert Francoise egyszercsak kicuccolt. Ő az egyetlen a múzsák közt, aki jószántából hagyta ott Picassót, és még csak bele se őrült a dologba. Később férjhez ment egy amerikai tudóshoz, és mind a mai napig békében festeget valahol.

Jacqueline Roque (Picassóval 1954-1993), az utolsó nagy szerelem bolti eladónő volt. Abban a stúdióban dolgozott, ahol Picasso kerámiáit is bemutatták. Senki nem tudja, hogy sikerült a festőt megszelíditenie, és a nyugodt életbe beleráznia. Csaknem 400 portré őrzi a vonásait. És bár boldogan éltek, míg meg nem haltak, mihelyt meghalt – Picasso – a feleség és a gyerekek világraszóló pereskedésbe csaptak. Ez azonban nem akadályozta egyik felet sem abban, hogy szoros együttműködésben létrehozzák Párizsban a Museé Picasso-t, és erre a célra gálánsan összedobjanak 5000 Picassót… (és hogy ne legyen túl hollywoodi a vége, gyorsan jegyezzük meg: a nagyvonalú gesztussal az örökösödési adót váltották ki.)

Azt írtam, hogy Jacqueline Roque később főbe lőtte magát…?

...jó, nem mind pincéből, van, amelyik padlásról. Vagy garázs vásárról. Némelyik a bolhapiacon. És ha kalandos sztoriról van szó, akkor persze Picasso jár az élen. Néhány műve egészen fura helyeken bukkant fel...

Az "Ülő nő vörös kalapban" egy kis indianai múzeum pincéjében hevert 50 éven át. A városi  múzeum munkatársai mit sem sejtve porolgatták időről időre. Tudták, hogy egy Picasso mű másolata. Egy igazi Picasso? Náluk? Ugyan már! Aztán pár évvel ezelőtt valaki vette a fáradságot, és utánanézett. Kiderült, hogy ez az a nő, az a kalap, és ez a Picasso, az a Picasso…

Ezt a szerény kis nyomatot egy ohiói szuvenír boltban vásárolta egy helyi erő. 

Megtetszett, hazavitte. Még mindig tetszett, ráguglizott. És lássanak csodát, egy Picasso volt! (Mondjuk, ez rá is van írva, de az vesse rá az első követ, akinek nem kínáltak még 20 dolláros igazi Rolexet. Arra is van írva... És ez a kép még csak 20 dollárba se került!) Egy szó mint száz, a nyomat valódi volt. Emberünk úgy gondolta, annyira mégse tetszik neki, hogy a tények ismeretében ne tudna könnyű szívvel megválni tőle - nagyjából ötszázszoros áron …

Ez a virágcsokor 30 éven át csendben lógott egy nyugdíjas házaspár apró nappalijában Milwaukee külvárosában. Mígnem egyszer rátévedt egy hozzáértő szem.. A lappangó van Gogh kicsivel később csaknem másfél millió dollárért kelt egy el chicagói árverésen. És azóta ismét nyoma veszett. A rejtélyes licitáló ugyanis fogta a képet és villámgyorsan lelépett vele. A csendélet azóta valahol egy másik nappaliban lóg  - ismeretlen helyen, ismeretlen tulajdonosnál. Csakúgy, mint korábban …

Az itt látható papír fecnit egy brit műgyűjtő vette 2010-ben egy garázsvásáron Las Vegas-ban. 5 dollárért. Mondom: öt dollárért. Pillanatnyilag 2 milliót ér. Andy Warhol rajzolta 10 éves korában…

És egy bónusz:

Ez itt egy VII. századi egyiptomi szobor. Hosszú éveken át ennek támasztották a bringájukat a southamptoni archeológiai múzeum dolgozói. Aztán egyszer két egyiptológus tévedt az alagsorba... Azóta tudjuk, hogy a szobor a (mai Szudán területén található) ókori Kusita Királyság egyik uralkodójának, Taharka királynak a portréja. Ha már kihúzott másfél évezredet kvázi épségben, az pár bringa meg se kottyant neki….

Az megvan, hogy a brit szupersztár, Damien Hirst csikkekből összeállított, vagyont érő művét egy óvatlan pillanatban kidobta a Tate Gallery takarítónője? És hogy távolról sem ez volt az egyetlen olyan modern alkotás, amelyet a múzeumi személyzet egyszerűen szemétnek nézett és „kitakarított”?

Nem ritka – mondhatni mindennapos –, hogy a brit milliárdos fenegyerek meglepi a világot egy-egy különleges alkotással. A Painting by Numbers című kiállításának londoni megnyitója után azonban maga Hirst is rendesen meglepődött. Az egyik művét ugyanis a takarító ebédszünetben egyszerűen összesöpörte és kidobta. A szóban forgó alkotás – egy kupac csikkekkel teli hamutartó, üres sörös- és festékesdoboz – az alkotó művész szentélyét, a műtermet volt hivatva megidézni. Célját azonban nyilvánvalóan nem érte a takarítónőnél, aki minden bizonnyal más aspektusból vizsgálta a művet. Ennek nyomán olyan döntést hozott, amely következetes ugyan, de zárt logikai rendszerét egy másfajta szakmai tapasztalatra alapozza: csikk? Irány a kuka. Így történt, hogy emberünk a csikkeket és sörös dobozokat a megnyitó egyéb maradványaival és hulladékával együtt annak rendje módja szerint összesöpörte és kidobta. Hirst állítólag vinnyogva halászta össze művét a szemétből, és nagyon jól szórakozott a dolgon.

Egy másik modern művész, Gustav Metzger direkt hálás volt, amikor a Tate éjszakás takarítónője szemétnek nézte és kidobta egyik alkotását. A takarítónő nem ismerte fel, hogy a teremben letámasztott nagy zsák papírhulladék szerves része az egyik kiállított műnek. Nevezetesen "Az önpusztító művészet első nyilvános demonstrációjának új alkotása" című installációnak. És be is teljesítette a sorsát. Kuka – önpusztítás letudva. 

Pár évvel korábban Joseph Beuys – kimondani is rossz! – 400 00 euróra értékelt Hirschkuh című alkotását pucolta el a takarító a düsseldorfi Academy of Fine Arts-ban. Egy pillantás a képre, és a gondolatmenet érthető. Mindazonáltal gyanakodhatott volna, hiszen kinek van képe ekkora kávépacát hagyni a kiállítótérben. Ugye. Márpedig ha nem kávéfolt, akkor műalkotás. Ennyi – nem túl bonyolult… 

És van még! A dortmundi Ostwall Museumban pucolt a pusztulásba egy távolról sem önmegsemmisítőnek szánt kortárs installációt egy túlbuzgó alkalmazott. Értéke 690.000 font. (A műé!) Martin Kippenberger német művész „Amikor elkezd csöpögni a plafonból” című alkotását egy magángyűjtőtől kapta kölcsön a múzeum. Ahogy a fotón is látszik, a fa szerkezeten apró festékpöttyök jelképezik a rászáradt „plafoncseppeket”. És hát a dolog, foltos, na. Mi a dolga ilyen esetekben a gondos takarítószemélyzetnek? Súrol. A magángyűjtő beadott a kiállításra egy koszos és zavaros léckupacot, és visszakapott egy fényesre suvickolt létrát. Mi a gond...??

Meg nem semmisített kortárs alkotások itt!

Vakok számára nyílt képkiállítás a madridi Pradoban. Ok, még egyszer: vakok számára nyílt képkiállítás a madridi Pradoban…

Valóban fából vaskarikának tűnik, de nem az. Ezen a kiállításon nincs üveg alatt a Mona Lisa. 

Nincs kordon El Greco műve körül, és nem pisszeg senkire a teremőr, ha túl közel hajol egy festményhez.   

Pont ellenkezőleg: a vakok a kezükkel "nézelődnek".

Egy spanyol stúdió hosszú kísérletezgetés és kutatás eredményeként kidolgozott egy olyan nyomtatási technikát, amellyel tapinthatóvá teheti a festményeket. Először is készítenek egy nagy felbontású fotót a festményről, és különböző textúrákat válogatnak össze hozzá – tapintásra próbálnak hangszerelni színeket és hangulatokat. A cél, hogy a mű kompozíciója, részletei, kidolgozottsága, minden egyes finom részlete kitapintható és érzékelhető legyen  az ujjak számára. Sok órán át tartó munkával kidolgozzák a felületeket, domborulatokat és mélyedéseket, majd különböző kémiai eljárásokkal rögzítik. A felületes szemlélő számára csak egy átlagos Velazquez...

A látássérült látogatói ujjai azonban szabadon barangolhatnak Goya, Leonardo vagy El Greco festményein és a mellette lógó Braille írásos tájékoztatón, de közben hallgathatják az audioguide tárlatvezetését is… 

A kiállítás nyár közepéig „látható” a Pradoban.

Brit tudósok (nem röhög) kutatásai bebizonyították, hogy többre értékelünk egy művészt, ha tudjuk, hogy excentrikus karakter.  A tudósok két tesztcsoportot állítottak fel. Az egyiknek meséltek van Gogh viharos életéről és botrányairól, a másik csoportnak nem. Majd mindkettőnek megmutatták a híres Napraforgó festményt, és megkérdezték a véleményüket. Annak a tesztcsoportnak, amely tudta, hogy van Gogh saját kezével nyisszantotta le a saját fülét, sokkal jobban tetszett (ugyanaz) a festmény, mint a másiknak...

Hasonló eredmény született, amikor Lady Gaga egy-egy klipjét mutatták meg a tesztcsoportoknak. Az egyiken az énekes a tőle megszokott… khm... „ruhában” adott elő egy számot, a másikon egyszerű, hétköznapi öltözetben. Ugyanazt a számot, ugyanúgy. Persze, hogy ezzel aratott:

Vagyis, egy művész legyen excentrikus, punktum.

A European Journal of Social Psychology-ban megjelent tanulmány egyértelműen arra a következtetésre jut, hogy az excentrikus művészeket tehetségesebbnek, sikeresebbnek tartja a közvélemény. Azonban két apró elvárásra még felhívják a figyelmet. Ezeket jó lesz szem előtt tartani mindazoknak, akik épp indultak volna, hogy bimbódzó művészetüket megtámogassák némi nyilvános asszonyveréssel vagy kocsmai randalírozással egybekötött általános polgárpukkasztással. Tehát nem árt, ha az alkotás eredeti (vagyis vacak festménnyel és ócska zenével, félfüllel és húsruhában is hiába erőlködik az ember). A másik: hasznos, ha őszinte a dolog – a nem belülről jövő és következetlen karakter puszta külsőség marad – a közönség kiszagolja.

A fentiek azonban csak nekünk jelentenek újdonságot. A művészek valószínűleg ösztönösen tudták, hogy excentrikusságuk hasznot hoz. Talán ezért kötött bele jó 400 évvel ezelőtt mindenkibe Caravaggio. 

Valószínűleg ezért pödört magának csodás bajuszt a párduckacagányhoz Dali, ezért volt olyan kellemetlen alak Picasso, ezért lett a fejjel lefelé kiállított piszoár  Duchamp pályájának fordulópontja. Ezért vergődünk élvezettel Frida Kahlo viharos házasságában, ámuldozunk Jackson Pollock alkoholos őrjöngésben festett festékpacáin vagy Andy Warhol konzervdoboznak kinéző konzervdobozain…

Aztán persze az sors időnként eligazítja a dolgot, nem focizik ugyanazon a pályán. Mert hiába nyomozzák tudósok csaknem fél évezrede Caravaggio halálának körülményeit, hiába elemzik Gauguin zaklatott életútját Párizstól Tahitiig, az élet prózaian belerondíthat egy szépen felépített imidzsbe. Prosztata problémával roppantja meg a fenegyerek Picasso karrierjét, mezei autóbalesettel teszi el láb alól a tomboló Jackson Pollockot vagy egy epehólyag műtét szövődményeivel vet véget a megzabolázhatatlan Andy Warhol sokmillió dolláros szárnyalásának… És ennyi. Függöny!

 Játszani még mindig itt lehet. Csak tessék, tessék...

Kezdjük egy gyorstalpalóval hamisító jelölteknek és egyéb érdeklődőknek. Az első és legfontosabb kérdés, a mit. Gyakorlatlan illetve iparszerű hamisítóknak leginkább a kortárs alkotókat vagy a modern művészetet ajánljuk.  Tom Keating, korunk nagy hamisítója is ezt az ipart űzte, és elégedett volt az eredménnyel.  Egyrészt a modern kevésbé macerás, mint mondjuk, egy részletgazdag reneszánsz festmény, másrészt kevésbé gyanús. Picasso például ideális választás, jó pár festményt gyártott naponta – hosszú élete során összesen úgy 10 ezer körül termelt. Ki mondja meg, hogy nem lapult-e eddig valahol ez a nálunk lévő 10 001. darab, (…amit adott esetben talán épp most mázoltunk a mosókonyhában.) Ráadásul művei többsége nem túl aprólékos munka, nem nehéz lemásolni. És ami ennél is fontosabb, az általa használt festékek és anyagok még most is könnyen-gyorsan-egyszerűen beszerezhetők. Nem tűnik túl bonyolultnak, és ha beindul, jó biznisz. Ugyanez Matisse-sal is működik, ez itt például egy híres... hamisítvány.

Mivel a dolog nem túl bonyolult, nem csoda, ha a múzeumok tele vannak hamisítványokkal. Konzervatív becslések szerint a nagyobb gyűjteményeknek legalább 20 százaléka "ismeretlen festő műve". És nem biztos, hogy itt megáll a számláló: amit valamikor valódi Boticellinek tartottak a nagy tekintélyű szakértők, arról egy ambíciózus kutató – akár pusztán a technika fejlődését kihasználva – könnyen kiderítheti, hogy hamis. De az is lehet, hogy sose soha senki nem jön rá, hiszen a múzeumok raktáraiban lapuló művek nincsenek szem előtt, ki tudja, mikor kerülnek megint elő... Talán sokkal több derék utánzat lapul a polcokon, mint sejtjük.

De hogy komoly a számuk, abból a szakma – őszintébb pillanataiban - nem is csinál titkot. A londoni National Gallery például néhány évvel ezelőtt kiállítást is rendezett saját hamisítványaiból.

Ezt a Boticellit, jobban mondva a hamisítványt (baloldali) annak idején drágábban sózták rá a múzeumra, mint amennyiért az igazit eladták éppen akkortájt egy gyűjtőnek. De van hamis Holbein és Dürer is, és sok más csemege. Legutóbb az ötvenes években vett a múzeum egy Rembrandtot, különleges technikájáról és kivételes művészi kvalitásairól akkor ódákat zengtek a múzeum művészettörténészei. Khm .. hamis.

Párizsban  a Museé D'Art Moderne de la Ville de Paris-banis is volt nemrégiben hasonló kiállítás – ahol pont az általunk is hamisításra ajánlott művészek - Picasso, Matisse, Giacometti, Mondrian and Modigliani – műveinek másolatait mutatták be. Az igazit és a hamisat egymás mellett. Jó nagy balhé lett belőle. A festők (az igaziak) örökösei felháborodottan tiltakoztak, hogy milyen már az, amikor egymás mellett mutogatják egy művész és egy bűnöző képét a múzeumban, hol marad az eredetiség igénye, a zsenialitás tisztelete, a törvénytelenség elítélése .. stb.

Az amerikai Brooklyn Múzeum pár éve jött rá, hogy féltve őrzött kopt szobraiknak egyharmada (33 százaléka!) másolat. Nem vették nagyon a szívükre a dolgot: gyorsan összeraktak a hamis darabokból egy kiállítást. Ezen becsülettel ismertették a kutatást, amely hozzásegítette őket a felismeréshez, és ugyanazzal a lendülettel felszólítottak mindenkit, vizsgálja meg bátran saját kopt szobrait, mert valószínűleg hasonló meglepetések érik majd…. 

Itt azonban csupa eredeti mű található  :)

Igennagyon ócska bulvárfordulat a „tudta-e, hogy…”, de ide vele. Tudta-e, hogy Picasso írt is? Legjelentősebb munkájának két fontos szereplője Nagylábujj és Tyúkszem… És tudta-e, hogy hamisította saját festményeit? És hogy mivel pattintotta le a Gestapót a náci megszállás alatt lévő Párizsban? Nem? Itt a helyünk!

Picasso 1935-ben két évre felhagyott a festészettel, és elkezdte papírra vetni gondolatait. Spanyolul és franciául írt verseket és színdarabokat. Kéziratai hemzsegtek a helyesírási hibáktól, amelyeket nem volt hajlandó kijavítani. Úgy gondolta, egyénisége elveszne egy olyan szabályrendszerben, melyhez semmi köze. És igaza volt. Ami a tartalmat illeti, A farkon csípett vágy című színdarabjának 10 szereplője van: Nagylábujj, Tyúkszem, Tortácska, Unokanővér, Bütyök, Két kis Kutyus, A Csend, Sovány szorongás, Kövér szorongás, Függönyök. Hát így.

A tengerparton heverésző Picassóhoz egyszer odament egy kisfiú kezében egy papírlappal. Nyilvánvaló volt: a szülei küldték, hogy kunyeráljon egy rajzot és autogramot a mestertől. Picasso eldobta a papírt, megfordította a kisfiút, telerajzolta a hátát, alákanyarította szignóját, és vigyorogva visszaküldte a szüleihez. Később azon (ál)aggodalmaskodott, vajon, hagyják-e majd szegény gyereket mosakodni valamikor…

A II. világháború idején Picassót is zaklatta a Gestapo. Egyszer egy tiszt szimatolt a műtermében, meglátta az asztalon a Guernica fotóját, és megkérdezte: „Ezt ön csinálta?”  „Nem. Ön. - válaszolta Picasso.

Egyszer volt, hol nem volt (a történet olyan, mint egy mese, úgyhogy ennyi kijár) egy szegény művésznek volt egy Picassónak tulajdonított festménye. Megkérte hát egy barátját, lenne szíves elvinni a mesterhez, hogy hitelesítse. Picasso megnézte a képet, és hamisítványnak minősítette. Később elutasított egy másik hasonló kérést is, majd egy harmadikat.  De ekkor már a barátban szakadt el a cérna: „De hát, a saját szememmel láttam, amikor ezt festetted! – vetette a szemére. „Persze, de miért pont én ne tudnék Picassót hamistani?? – jött a vállrándítás.

(Aztán – mert minden jó, ha a vége jó – a szegény művésztől megvásárolta az állítólagos hamis festményt - négyszer akkora összegért, mint amennyit a tulajdonos remélt kapni érte… És boldogan éltek, míg meg nem… stb. stb.)

Picasso és Gertrude Stein régi barátok voltak, Gertrude több mint 80 órán át ült modellt Picassónak. A vége felé a mesternek kicsit bele kellett húznia a munkába, mert utazni akart Spanyolországba. De valahogy nem volt elégedett a képpel, és mielőtt elindult, egy nagy paca fehér festéket rakott a festményen az arc helyére. Aztán amikor visszatért, nekiállt és befejezte a portrét, pedig már hónapok óta nem is látta Gertrude Steint. A dolog azonban csak nem stimmelt így se, sokan mondták is neki. A szemrehányásokra Picasso ezt válaszolta: „Sokan azt vetik a szememre, hogy ő nem is így néz ki. De miért baj ez? Majd fog!” 

És igaza lett!

Picasso Dél-Franciaországi otthonában sok látogató megfordult. Többen meglepődtek azon, hogy a falakon egyetlen Picasso kép sem lógott. „Mi van Pablo, nem szereted a saját műveidet?” „Ó, pont ellenkezőleg – jött a válasz – nagyon tetszenek. Csak sajnos, én nem engedhetek meg magamnak egy Picassót…"

És azt tudta-e, hogy a mester mostanában az Artris fotópályázatát reklámozza?

Magritte Jövőbelátója (1936)

René Magritte (és persze Dali) nagy múzsája az abszurd humornak Monthy Pythontól a New Yorker magazin karikatúráiig. (ezekről hamarosan egy másik posztban) Itt van például a Jövőbelátó című festménye. (Ha valakinek nem lenne világos, spoiler: nézi a tojást, festi a madarat… A többiektől bocs)

ifj. Pieter Brueghel (1592) - Hízelgők

Az ifjabb Brueghel arról ismerszik meg, hogy az öregebb Brueghel fia. Nem követte a papa nyomdokait, a paraszti életképek helyett a kemény odamondogatást választotta. Ez itt például az elmúlt 400-500 évben semmit sem vesztett érvényességéből… Magyarázatot nem igényel, de még különösebb képzelőerőt sem…

A szakértők - Alexandre-Gabriel Decamps (1837)

Decamps képeit nemegyszer visszautasította a francia művészeti akadémia mondván, művei túlzottan „kísérletező szelleműek”. Lehetett valami igazuk… (A kritikusok csimpánznak ábrázolva éppen szételemeznek egy barokk tájképet.) E helyt jegyezzük meg, hogy az ötlet nem eredeti, a majmokat már az ókori Egyiptomban is ábrázolták, amint majmolják az embert.

Menekülés kritikusok elől - Pere Borrell del Caso (1874) 

...és néhány évtizeddel később ugyanaz a téma, más (majdnem szürrealista) feldolgozásban. A festmény-fiú menekül a a galériából, a kritikusok elől... Optikai illúzió - a festményt a maga korában valószínűleg félrehajtott fejjel, összehúzott szemöldökkel szemlélte a közönség, Manapság egy közepesen lelkes tinédzser három perc alatt összedob egy ilyet a laptopján. Hozott anyagból persze…

 "L.H.O.O.Q." — Marcel Duchamp (1919)

Marcel Duchamp a művészettörténet első mém gyártója. Nem ez a legbátrabb műve - egyszer egy piszoárt állított ki - de ha valaki utánajár és megfejti, mit jelent a mű címe (khm, nem szívesen írnám le…), nem kizárt, hogy kétségbe vonja majd ezt az állítást. Mindenki másra ott van a van Dykba oltott da Vinci by Duchamp.

Joseph Ducreux Önarcképe (1793)

A mozdulat és az arckifejezés egy rapperé. Valójában a mozdulat is, és az arckifejezés is XVI.Lajos francia király udvari festőjéé. Aki „a fiziognómia területén végzett kutatásai során arra a megállapításra jutott, hogy az arc tükrözi a képen szereplő emberek személyiségét is”, tehát törekedett ezek ábrázolására is. Nem meglepő módon, mémgyárosok ezrei fedezték fel maguknak, és csak úgy ontják a vicces „feldolgozásokat”.

Még én is ... (bocs) 

Ez a híres lengyel származású art deco festőnő, Tamara de Lempicka festménye.

 Ez meg Madonna:

Nem, Lempicka modellje nem Madonna volt. Madonna se mai tyúk, de időben rendesen elkerülték egymást ők ketten. Mindazonáltal itt ez a videó, ami egyértelműen bizonyítja, hogy tudtak közöset alkotni:

Nyilvánvaló, hogy a Madonna-videó díszlettervezője (de minimum a díszlettervező múzsája) a híres art deco festőnő. És nem ez az egyetlen párhuzam kettejük életében. Itt van például a dívaság, melynek rögös útját mindketten járták. Tamara de Lempicka volt a nyugati világ első első glamour sztárja, divatos társasági hölgy, a párizsi arisztokrata szalonok és Beverly Hills üdvöskéje… nem volt unalmas élete. Magánéletéről talán csak annyit, hogy nevét nem anyaként és szorgos feleségként őrzi majd az utókor...

Hosszú élete vége felé azonban eléggé megkopott a körülötte a csillogás, úgy tűnt Lempickát maga alá temeti az absztrakt művészet, De  Madonna ismét divatba hozta. Nem csak a klipekkel, vagy a hasonlóságukkal, 

hanem gyűjteményével is. A popsztár ugyanis igazi ínyenc műgyűjtő, ezt még a legkényesebb ízlésű hozzáértők is elismerik -  120 millió dollárosra becsült gyűjteményében olyan gyöngyszemek vannak mint Picasso, Kahlo, Léger, Dali, Warhol és persze jó pár Lempicka. Például ez is:

„Caravaggio fényei, Fernand Léger tubizmusa és Chanel rúzsa” – ez minden Tamara de Lempicka mű különös ismertetőjegye. Nem csoda, ha néhány évtizednyi szünet után ismét érte rajong Beverly Hills színe-java: Jack Nicholson, Barbra Streisand és Donna Karan - igyekeznek felzárkózni Madonna mögé a  gyűjtésben. Amúgy a hasonmás versenyben nincs sok esélyük ....

Még egy kis zene? Egy csipetnyi art deco-val...?

És aki idáig eljutott, az már nem menekül! Megint emlékeztetem: Artris fotópályázat! Fődíj: 100 ezer Ft Részletek: http://artrisgame.com/hu/art,  Nem lehet elégszer mondani...