Figyelmeztetés: a következő bejegyzés olyan elemeket tartalmaz, amelyek felzaklathatják a felkészületlen olvasót. Az alábbiakban olyan történeteket mesélünk el, amelyekben pár dollárnyi befektetéssel  emberek (persze mások!) hatalmas összegeket kaszáltak. Kizárólag külföldön és a múltban kotorászunk törekedve arra, hogy ne hozzunk senkit adóbevallások idején kellemetlen helyzetbe…

Szóval, egyszer volt (50-es évek), hol nem volt (New York) Mr. és Mrs Scull, egy jól menő helyi taxis cég két tulajdonosa. Virágzó vállalkozásuk profitjából kezdtek friss-meleg amerikai kortárs alkotásokat vásárolni. Absztrakt, expresszionista és pop art.. ami jött. Fillérekért persze, hiszen nem volt nagy tülekedés ezekért a kortárs huncutságokért. Vásároltak akkor is, amikor nem annyira a gyűjtőszenvedély, inkább egy-egy művész szorult anyagi helyzete kívánta meg. Rendes emberek voltak, na, nem egyszerű pénzeszsákok. Aztán 1973-ban úgy döntöttek, megválnak hatalmas gyűjteményük 50 darabjától. Nem voltak túl nagy reményeik, ezeket a „dolgokat” akkoriban senki sem vette komolyan. 

Lett is nagy meglepetés, amikor például Rauschenberg Olvadás című műve, melyet Scullék annak idején 900 dollárért vettek, 85 ezerért kelt el.

Jasper Johns tízezerért vásárolt  képe 240 ezerért…  

És akkor még egyszer  a befektetési tipp: vásárlás az 50-60as években, eladás 73-ban… ugyeugye.

Aztán itt vannak Ganzék, szintén New York-ból, ahol szintén szép csendben éldegéltek. Victor és Sally fél évszázad alatt 2 millió dollárt költött a gyűjteményére. 1997-ben 208 milliót ért. Ők azonban rendesen rásegítettek. Már az árverési kiállításnak akkora hírverést csaptak (ld. még marketing), hogy az aukciós ház termeiben, - ahol általában néhány unott kritikus, és kattogva fejszámoló gyűjtő szokott kóvályogni - ez alkalommal 25 ezer látogató tolongott. Álomárakon ütötték le a képeket. Az álom című Picasso, amit 1941-ben 7 ezer dollárért vettek, itt több mint 48 millióért talált gazdára… 

Igen, tudom, hogy Damien Hirst biznisze nem (teljesen) illik a sorba. Azért ha nagy pénzekről és kortárs művészetről beszélünk, itt a helye. 

Hirst 2008-ban mindössze 43 éves,  ő Nagy-Britannia leggazdagabb élő művésze, excentrikus fenegyereke, akinek művei elképesztő áron találnak gazdára. Nem csoda, hogy a Sotheby’s úgy döntött, enged Hirst kérésének, és egy egész, kétnapos árverést szentel csak az ő műveinek.

Több mint 200 alkotás került kalapács alá: installációkból, szobrokból, festményekből, grafikákból és domborművekből és formaldehidben úszó állati tetemekből (igen, ezt írtam) álló kollekció. Az árverés napján azonban senki által nem várt dolog történt: a tekintélyes Lehman Brothers összeomlásával berobbant az amerikai jelzálog-hitel válság és nyomában a nemzetközi pánik – itthon is megéreztük rendesen.  Az árverés azonban mintha búra alatt zajlott volna, csak úgy röpködtek a dollármilliók. Az eladott 218 tételből ötnél ötmillió dollár fölött csapott le a kalapács, tizennyolc darabot pedig egymillió fontnál többért ütöttek le. Az aukció közel 200 millió dolláros bevételt hozott, megdöntve az egy-művészes kortárs árverések minden eddigi rekordját. Azt mondtam, hogy Damien Hirst akkor volt 43 éves?

 A művész és műve – ebben a sorrendben.

 ...... és persze hasonló színvonalú, de határozottan más témájú fotókat várunk továbbra is az Artris fotópályázatára. A fizetség (a legjobbnak) 100 ezer forint! A részletek: http://artrisgame.com/hu/art

Úgy ahogy Toulouse-Lautrec csinálta – kitartó és folyamatos vedeléssel. A dolgot persze megkönnyíti, ha az ember élete mindössze 36 röpke, de fájdalmas év. Segít az is, ha a napjai nagy részét az éjszaka legmélyebb bugyraiban tölti – mulatókban, kabarékban, nyilvánosházakban. Párizsban, a bomlott erkölcsű századforduló idején. Pezsgő hangulatban, igényes és vibráló intellektusú ivócimborákkal …

Nagyjából indokolt is a mámor igénye, ha az ember törpenövésű és ritka előnytelen külsejű....

 …és csak a saját mamája fogadja el. De ő se tűnik különösebben lelkesnek. 

A dolog úgy kezdődik, hogy az ember – lehetőleg zseni - grófi családból származik, Alphonse de Toulouse-Lautrec Monfa gróf és Adele Tapié de Céleyran grófnő első gyermekeként. Szülei első fokú unokatestvérek. Pusztán ez a felállás elég lehet ahhoz, hogy előre vetítse az alkoholmámor iránti szűnni nem akaró igényt. Nem kevésbe a két kamaszkori lábtörés, amelynek eredményeképpen hősünk testi fogyatékos maradt.

Elengedhetetlenül szükséges még hozza sok kedves költséges „hölgyismerős” a város jobb "szórakozóhelyeiről".

Az ún. prostituáltak.

És más kétes egzisztenciák.

De amikor a külvilág valahogy átszivárog az alkoholfelhőn - akkor buli van. És fantasztikus remekművek....

(ld, mint fent/lent)

Ennek a posztnak a világon semmi köze az artris fotópályázatához.

De ettől még nem tudom megállni, hogy ne híreszteljem: fotópályázat! A díj: 100 ezer forint! Hajrá!

Az megvan, hogy első fényfestő magyar volt? Még a XIX. század végén? Tény, hogy már ő se tudta a múlt ködéből előhalászni, hogy a családja melyik ágán, ki lehetett magyar, de ne vesszünk el a részletekben. Mivel az ellenkezőjére nincs bizonyíték, bátran büszkék lehetünk a magyar Georges Demenyre. Akinek olyan „követői” voltak, mint Pablo Picasso és Henri Matisse (sajnos, nem magyarok – erre van bizonyíték…). Úgyhogy csak beszéljünk róla. (Az artris és fotópályázata okán mostanában amúgy is sok szó lesz a fotográfiáról. A magunk módján persze…)

Picasso Kentaur fényrajzával biztos mindenki találkozott már…

Vagy itt van ugyanez Henri Matisse-ban:

Pedig ők csak koppintják a technikát…

A dolog úgy kezdődött, hogy Monsieur Demeny, aki szakmájára nézve fiziológus, feltaláló, tornász és fényképész volt, nem feltétlenül ebben a sorrendben, egy óvatlan pillanatban feltalálta a fényfestést. Igaz, nem művészi megfontolásból, hanem tudományosból, de ez nem okoz gondot, mert a problémát a későbbiekben Picasso és Matisse saját hatáskörben kiküszöbölte. Demény célja az volt, hogy modellezze az emberi mozgás folyamatát: kis égőket erősített a test izületeihez, és lefotózta a mozgásívet. 1889-ben jött össze ez a kép: 

A módszerrel utána is eljátszadoztak néhányan, de a következő fontos lépés egy albán származású mérnök nevéhez kötődik a 30-40-es években. Gjon Mili az egyik nagynevű amerikai egyetemen, az MIT-n szintén a mozgás mechanizmusát próbálta leképezni. 

Munkája sok fényfestőt inspirált: ő mutatta meg Picassónak és Matisse-nak is a technikát, amikor a néhai LIFE magazin megbízásából Dél-Franciaországban járt.

Ezek a kivételes alkotások – egy kis lámpa gyors mozgásával létrehozott fényrajzok – valójában csak másodperc töredékéig léteztek. És akkor is csak a kamera számára. Amit a kamera nem rögzített, az nem létezik. Ennyi.

Picasso megörökített másodpercei azóta világhírűek lettek, és fényművesek új és új  generációit ihlették alkotásra. 

Pár évtizeddel később például egy David Lebe nevű amerikai fotós kezdett kísérletezni egy lencse nélküli fényképezőgéppel. Így jött rá, hogy egy fotó nemcsak egy pillanatnyi látványt tudja rögzíteni, hanem akár egy egész eseményt is. Elsötétített philadelphiai szobájában addig kísérletezett saját magával, míg erőfeszítéseit siker koronázta. Így jött létre például ez a – khhm – fontos élettani … öö ... folyamatot rögzítő … alkotás…

Már lehet ugyan  számítógépen nézelődve „múzeumba menni”, de az nagyjából olyan, mintha az ember gasztroblogot olvasgatva próbálna ebédelni, vagy pornóoldalakat … hagyjuk.

Ott tartottunk, hogy digitális múzeum nincs még ugyan, de rendesen tartunk abba az irányba.

A nemrégiben újra nyitott New York-i  Cooper Hewitt, Smithsonian Design Museum-ban például minden látogató kap egy fekete „tollat” belépéskor.

A tollnak van némi memóriája, egy rövid sugarú körön belüli kommunikációhoz elegendő adóvevője és egy érintésre érzékeny vége, amivel érintőképernyős felületekre tud írni. Lehet vele alkotni. – mondjuk virtuálisan lakberendezni.

Ha az alkalmi dizájner a múzeum egyik alkotószobájában a tapétagyűjtemény „katalógusában” hozzáérinti a tollát egy kiválasztott mintához, a tapéta azon nyomban beborítja a falakat. Virtuálisan persze. Nem tetszik? Jöjjön egy új minta, új hangulat, új történelmi korszak…

Ha valakiben teremtő energiák dúlnak, egy speciális interaktív asztalon kedvére meg is tervezheti a saját mintáját. A rajzolási folyamatot végigkövető szoftver szintetizálja az elemeket, és szinte megbeszéli az alkotóval a dizájnt. A rajzoló talán még csak egy hurkot rajzolt, ami mondjuk, akár virágszirom (is) lehet. A számítógép megkérdezi tőle: jól látom, hogy virágot rajzolsz? És besegít. Közben pedig kis ismertetőt duruzsol a motívumokról, trendekről, hagyományokról stb.

Egy másik helyszínen hétköznapi használati tárgyakat szabhat át a látogató saját igényeinek megfelelően. Ha - tegyük fel, - sokgyerekes anyuka vagy kerekes székes, sokkal jobban tudja, mi lenne számára ideális: megtervezheti. Ez egy valóságos digitális üzenő füzet. Kiderül belőle, hogyan szolgálhatnának minket jobban a körülöttünk lévő tárgyak – így foglalta össze a The New York Times-ban a múzeum fődigitálisa.

A Smithsonian Institute-ban pillanatnyilag a 3-D technológiát értékelik a legtöbbre. Ezzel ugyanis sosem látott részletességgel tudnak bármit bemutatni. Az 1776-ban épült, híres Philadelphia csatahajót például olyan pontossággal sikerült beszkennelni, hogy a virtuális látogatók szinte sétálhatnak a gyomrában.

Sokkal többet „érezhetnek” belőle, mint a valóságos teremben, a valóságos hajó körül sétálók. Itt bárki megteheti.

Arról nem is beszélve, hogy az internet segítségével minden kiállítási tárgy „elröpíthető” - bárhova. Lincoln elnök maszkja például mindeddig kizárólag a washingtoni National Portrait Gallery-ben volt megtekinthető. Újabban azonban a beszkennelt maszk a múzeum oldaláról letölthető, 3d-s nyomtatón kinyomtatható, és – voila – akár a Föld túloldalán kézbe vehető. 

A nagy amerikai egyetemeken már dolgoznak egy mobiltelefonos video enciklopédián. A látogató egyszerűen egy festményre irányítja az okostelefon kameráját, és az adott műtárgy képe körül megjelenik a vonatkozó információk kínálata. Csak meg kell érinteni a kívánt ikont, és máris pörögnek le az információk: mondjuk, térkép és fotók arról, hol készült az adott tájkép, vagy festékrétegenként lebontva egy festmény kialakulása a vázlattól az utolsó ecsetvonásig. A múmia egyébként nem látható csontváza, a kor halotti szertartásának részletei, vonatkozó irodalmi vagy zenei művek, történelmi, életrajzi adatok… Lehet válogatni, belekóstolni vagy befalni mindent képről-képre….

Az ezt  követő nagy kutatási projekt keretében pedig minden bizonnyal kidolgozzák azt is, hogyan lehetne elérni, hogy az emberek a múzeumban ne csak a telefonjukat nézegessék, hanem a képeket is…

....és egyébként itt, Magyarországon mi meg ezt csináltuk: iOS és android .... 

Ne tévedjünk, meg kell dolgozni érte - a festőművésznek is. Ez a bajusz például minden bizonnyal napi gondoskodást igényel:

De el kell ismerni, nem volt felesleges az áldozat. És senkinek sem pirulnia, ha ez az első, ami a festőóriásról beugrik. Sokat tett érte, és most nagyon elégedett lenne az eredménnyel: műtárgyat csinált saját magából (is).

Íme, 8 dolog, amitől Dali olyan - amilyen.

1. Volt egy bátyja, aki még kiskorában meghalt. Szintén Salvadornak hívták, az ő emlékére kapta a festő is ezt a nevet. Dali élete végéig abban a hitben élt, hogy ő fivére reinkarnációja.

2. Dali anyja kislányt szeretett volna, ezért a kis Salvadort elég sokáig lányként kezelte, és nem egy esetben ennek megfelelően öltöztette. De aztán jött a bajusz, ami vélhetően nem illett a képbe…

3. Dali 16 éves volt, amikor elvesztette édesanyját. Édesapja nem ment messzire új asszonyt keresni, feleségül vette amúgy is kéznél lévő sógornőjét.

4. Dalí 8 évesen rendezte be első műtermét - a családi ház padlásán, a mosókonyhában.

5. Azt valószínűleg mondani sem kell, hogy az akadémiáról kirúgták. Kétszer is.  Ahogy ő fogalmazott: egy tanár sem volt abban a helyzetben, hogy le tudná vizsgáztatni…

6. Magamutogató volt és önimádó. Sokan utálták, de nem akármilyen barátai voltak: pl. Federico Garcia Lorca, vagy Bunuel, akivel közösen csinálták Az andalúziai kutyát, a szürrealizmus első filmjét.

7. Ékszereket is tervezett:  

8. Felesége, az orosz bevándorló, Gala 11 évvel idősebb volt Dalinál. Aki élt és mozgott ellenezte a házasságkötésüket, családjával meg is romlott a kapcsolata emiatt. Csaknem fél évszázadot éltek együtt. Galáról se életében, se halálában, soha senkinek nem volt egy jó szava se. És ha csak a fele igaz annak, amit beszéltek róla, megérdemelten. Ha ennek csak egy töredékét megírnám, sose lenne vége ennek a posztnak…

Ül az ortodox püspök a nappalijában, és tévét néz.

(Csak álló kép volt róla, de ő az.)

Épp egy Boy George interjú van műsoron.

A fiatalok kedvéért: Boy George. „Lánykori” nevén George O’Dowd (fénykorában) . A kisebbik alak.

Porfyrios püspök figyeli, miket mesél a az excentrikus énekes a saját nappalijában, és egyszer csak a fejéhez kap:  Uramatyám!  Ez az ikon tűnt el a St Charalambous templomból Neo Chorioban!  Ott lóg, a kandalló felett!

Tudnivaló ugyanis, hogy a 1974-ben, a török megszállás idején számtalan műkincsnek nyoma veszett Észak-Cipruson. Azóta néhányat sikerült megcsípni, amikor különböző műkereskedésekben felbukkantak, de sokat keresnek még azóta is.

Porfyrios püspök gyorsan ellenőrizte, nem káprázott-e a szeme, és megbizonyosodott róla, hogy ez AZ az ikon. Felvette a kapcsolatot az énekessel, akinek fogalma sem volt arról, hogy lopott műtárgy lóg a kandallója fölött: gyanútlanul vásárolta még 1985-ben egy műkereskedőtől.

Boy George természetesen annak rendje módja szerint visszaadta az ikont jogos tulajdonosának, és mindenki boldogan él, míg nem hal.... (függöny)

Pár évvel később

A különös Boy George-os eset óta mintha kezdene meggyökeresedni a világban a tévénézés útján történő műtárgy repatriálás. Tavaly Magyarországra is begyűrűzött.  Berény Róbert  Alvó nő fekete vázával című festménye csaknem egy évszázadon át kallódott, ki tudja hol, mígnem 2009-ben egy magyar művészettörténész meglátta a Stuart Little, kisegér című amerikai film díszletében. Ott lóg(ott) a falon, a kandalló fölött….

Egy kis nyomozás, némi szervezkedés, és a Berény kép nagy csinnadrattával hazakerült. Nemrégiben kelt el 70 millióért a Virág Judit Galériában.

Tanulság: tessék szemmel tartani a tévében a kandallókat…

  –  ezzel a címmel jelent meg egy apróhirdetés valamikor a nyolcvanas évek közepén az angol Private Eye című lap hirdetési rovatában. Nem keltett különösebb feltűnést, pedig ez a szerény ajánlat, melyet egy csóró festő, bizonyos John Myatt tett közzé, korszakhatárt jelentett a művészettörténetben: ezzel vette kezdetét a Hamisítványok Kora. (Még könyv is született róla Laney Salisbury és Aly Sujo tollából The Conman címmel.) 

A szóban forgó csóró, ám ügyes kezű festőt megkereste egy John Drewe nevű csaló, és rávette, hogy készítsen másolatokat nagy 20. századi festők műveiről, de felejtse el a hamisítvány szót. A piac nem szereti. Drewe ugyanis az elkészült műveket eredetiként tervezte piacra dobni. Nem is akárhogy: mindegyiknek gyártott (vagy levéltárakból, archívumokból lopott) provenienciát azaz „történelmet”, amivel eredetiségüket bizonyította.  Ipari mennyiségben hamisított leveleket, katalógusokat, műkereskedői számlákat, nyugtákat – mindent, amivel igazolni tudta a mű előéletét. Szépen haladtak: az évek múltával egyre több műgyűjtő falán lógott hamisítvány, egyre több műkereskedésben kínálták, mit sem sejtve, és nemegyszer neves aukciós házak árverezték a Myatt-műveket. 

Soha egyetlen gyűjtő, kutató, galéria tulajdonos, művészettörténész nem fogott gyanút. Nem is buktak volna le, ha Drewe nem húzza ki a gyufát a feleségénél. A megcsalt asszonyt  egy mozdulattal véget vetett a virágzó bisznisznek: besétált a rendőrségre, és feljelentette.

Ezzel azonban csak a hamisításnak szakadt vége, a bizonytalanságnak nem. Sőt, az csak most vette kezdetét. Becslések szerint ugyanis kb. kétszáz hamis festmény került a piacra, úgy 1,8 millió font értékben.  Ettől kezdve senki nem tudhatta biztosan hamisat vesz-e, vagy igazit.  Ki meri állítani és tudja bizonyítani egy, a piacon újra felbukkanó Picassóról, hogy Myatt „műve”?! Hogy papírjai vannak? Talán az is hamisítvány. Vagy mégsem? Hisz eddig is átment számtalan szakértő és művészettörténész rostáján. Na ja, a hamisak is…

Hozzáértők szerint mindennek a hátterében a pénz áll – ami valljuk be, nem hangzik korszakos felfedezésnek. Ám itt szinte laboratóriumi körülmények között modellezhető a dolog. Nagy festők, nagy nevek, nagy pénzek … senki nem kérdez, nem feszeget, nem kapargat – senkinek nem érdeke.

Mind a mai napig senki nem tudja, mi lehet a megoldás. Ötlete is csak Andy Warholnak volt. Szerinte sokkal egyszerűbb lenne, ha a gazdag gyűjtők nem lennének sznobok, és a festmények helyett egyszerűen a pénzt akasztanák ki a falra…. Azért persze ő se nagyon forszírozta ezt a dolgot: iszonyatos összegeket kaszírozott a portréiért, és egy megrendelőinek se említette, hogy jobb helye lenne a pénznek falon….

Illusztráció ínyenceknek: egy valódi másolat.  (A fentiek fényében nem kizárt, hogy hamisítvány!)

Senki ne számítson a szokásos bulvármeglepetésre, hogy nem is van Gogh, nem is füle, nem is zsebe ... csak el akarjuk adni a lapot… A kérdés igazi, a válasz  tényeken alapszik, csak sajnos, kevésbé vidám, mint amire a cím alapján számítani lehet.

(első jelenés)

A történet úgy kezdődött, hogy az ilyesmi szokott – már ha vannak hagyományai az önfülezésnek – veszekedéssel. Gauguin és van Gogh néhány hónapig együtt dolgoztak Arles-ban. Eleinte minden rendben volt közöttük, de van Gogh egyre feszültebbek lett, a megfeszített munka, a pénztelenség és az egészségtelen életmód nem tett jót amúgy is megviselt idegeinek. Egyre többet veszekedtek, míg egy este van Gogh borotvával támadt Gauguinra, aki persze elmenekült. Van Gogh dühödten hazament, és a borotvával levágta az egyik fülcimpáját. Újságpapírba csomagolta a levágott fület, és még este átadta egy ismerős prostituáltnak , hogy vigyázzon rá, majd hazatért. 

 (második jelenés)

Néhány évvel ezelőtt Hans Kauffman és Rita Wildegans, a hamburgi egyetem kutatói új forgatókönyvvel álltak elő.  Ebben a variációban is van Gogh, Gauguin és a fül játssza a főbb szerepeket, de a cselekmény változik. A kitűnő vívóként ismert Gauguin volt az, aki híres veszekedés során egy kardvágással lemetszette barátja fülét. Szerintük Gauguin ezért is utazott vissza olyan gyorsan Párizsba. A kardot egyébként sohasem találták meg. Mellesleg a borotvát sem……

Nem tudni, melyik változat igaz. A korabeli dokumentumokat kutatók generációi apróra megvizsgálták, egyikre sincs perdöntő bizonyíték.

Csak arra, hogy Van Gogh füle december 23-i este után már nem volt a helyén.

És persze mondani sem kell, hogy ezzel van Gogh és Gauguin barátságának is vége szakadt.

Mintha elvágták volna … (bocs)

A Sixtus-kápolna mennyezetfreskója (Michelangelo Buonarroti)

"És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra." (1Móz 1:26)

"És monda az Ember: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra." (XXI. század)

Mivel Mona Lisát mindenki ismeri, jobban járunk, ha Vincenzo Peruggia fotója áll itt. Ő az, aki a XX. század elején egyszerűen kisétált a Louvre-ból Leonardo Da Vinci világhírű alkotásával.

Nem babrált stratégia kidolgozásával, nem gyűjtött maga köré bűntársakat, nem tolta túl a dolgot: egyszerűen bement, fogta, elvitte. Mivel korábban a múzeumban dolgozott, jól ismerte az épületet, gyerekjáték volt elbújnia valahol éjszakára. Tudta, hogy másnap zárva lesz a múzeum, tehát belső embernek öltözve, egy fehér köpenyben szépen elsétált az üres termeken át a festményhez, leakasztotta,  egy hátsó folyosón  leoperálta róla a védő burkolatot és a keretet, a köpenye alá dugta, és gond nélkül kivonult az épületből, amikor a biztonsági őr éppen elment egy pohár vízért….

A Louvre-ban értelemszerűen nem értékelték az akció könnyed eleganciáját, egy teljes hétre bezártak. Nagyon keresték, de a kép nem lett meg. Nem csoda, Mona Lisa a következő két évben egy szerény párizsi lakásban kuksolt, mígnem új gazdája fogta, és elutazott vele Olaszországba. Bement egy firenzei galériába és közölte: hazahozta a nagy itáliai műalkotást. Kérdés persze, hogy ha már abban a városban volt, miért nem az Uffizzibe adta be a képet. Csak nem anyagi megfontolásból? De ne firtassuk, mindegy is, a galéria tulajdonosa felvette a kapcsolatot az Uffizzi igazgatójával, és innen már egyenes út vezetett a rendőrségre… 

De ha már Mona Lisa – akármilyen különös módon, de visszatért – a hazájába, az olaszok azért egy kicsit mégis megtartották, körbeutaztatták az országban és kiállították több nagyvárosban. A festmény 2 évvel a lopás után térhetett vissza a helyére, a Louvre falára.

Tekintettel az állítólagos hazafias motivációra, Peruggiát szinte hősként ünnepelték Olaszországban. A rend kedvéért bíróság elé állították ugyan, mert mégis milyen dolog már a képlopás, de csak tessék-lássék ítélték el, mindössze egy évet kapott, azt sem kellett végig leülnie.

Pár évvel később valamilyen különös érzelmi okból Peruggia visszatért Francaiországba, és középszerű festőként dolgozott Pietro Peruggia néven. Nem lett belőle se nagy hazafi, se nagy festő, se híres tolvaj – se életében, se halálában. Amikor 1925-ben eltávozott az élők sorából, a kutya se vette észre. Igaz, csaknem negyedszázaddal később hosszú nekrológok jelentek halála alkalmából, és cikkek sora emlékezett meg a nagy képlopásról. Akkor lehelte ki ugyanis a lelkét Vincenzo Peruggia. A szegény megboldogult csak névrokon volt….

Ami a történet hölgy főszereplőjét illeti, ő azóta zavartalanul élvezi a megérdemelt nyugalmat Párizsban…